Fehérzaj a képernyőn, véget ért a felvétel.

Szimbolikus kép, hiszen az az élet is véget ért, amelynek egy infinitezimálisan kicsiny darabkáját tartalmazta ez az alig 60 másodperces videó. Nemrég átjátszottam, s azóta a számítógépem képernyőjén is többször megnézhettem ezt az egy percet Szatmári Feri barátom rettentően véges életéből.

Feri halála jobban megrendít, mint azt valaha gondoltam volna. Elvégre idestova több mint 12 éve, hogy éjszakákat átvirrasztva együtt dolgoztunk, hogy tanultam tőle forrasztani, oszcilloszkópot kezelni, hogy átpofáztuk az éjszakákat marhaságokról. S ami még megdöbbentőbb, utánaszámoltam: négy év sem volt az életemben az a szakasz, ami alatt rendszeresen barátkoztunk, illetve közösen dolgoztunk.

Ferit 1982 őszén ismertem meg, amikor Zámbó Viktor évfolyamtársammal besétáltunk a SKÁLA-COOP vállalat egy újonnan alakult vállalkozásához; talán még a neve sem volt meg ekkor a NOVOTRADE-nek. Besétáltunk, mert hallottuk, itten lehet kérem szépen programozni; már fogalmam sincs, kitől eredt az infó, arra sem emlékszem, hogy pontosan mit is tudtunk ill. sejtettünk, de a lényeg, hogy a Novotrade-nek ekkor már a birtokában volt egy műszaki csoda: egy Commodore 64-es személyi számítógép.

Ekkor találkoztunk először a Szatmári Ferivel, s talán a Dávid Gáborral is. A találkozásból munkakapcsolat lett, majd barátság; az elkövetkezendő egy évet ezek után együtt töltöttük, különböző játékprogramok készítésén fáradozva.

Feri ekkor annyi idős volt, mint én most. Kb. 35 éves.

Életvidám cingár ember volt, apró termetű, csúnya szögletes fejjel és szemüveggel. Állandóan vigyorgott mint a fakutya, s nem volt olyan nő akit meg ne kergetett volna. Sok évvel később, amikor disszidálásom után először Budapesten jártam, azzal fogadott: "Te képzeld, már hat gyerek fölött diszponálok!" Az említett hat gyerek közül ugyan kettő csak "kölcsönben" volt, éppen aktuális barátnőjének két gyermekéről lévén szó; a másik négy viszont, ha jól tudom, saját termés volt, három asszonytól.

Élvezte az életet, habzsolta. Tőle tanultam el a jó éttermek szeretetét, a repülés imádatát. A pénzzel nem bírt bánni; szolgáljon illusztrációként az az eset, amikor apám rendes évi nyaralásra elutazott bécsi rokonaihoz, rám bízva tartalék készpénzét, mintegy harmincezer forintot. Nagy pénz volt ez akkoriban, a nyolcvanas évek első felében. Feri valahogyan tudomást szerzett erről a lóvéról, s egy reggel, még hét óra sem volt (barbár!) beállított, s mind kölcsönkérte. Ez idáig rendben (szerencsére, bár csak órákon múlt a dolog, időben, még apám hazaérkezése előtt visszaadta), az érdekes nem ez, hanem az hogy aznap este Feri ismét megjelent nálam, ezúttal arra kérve, adjak neki kölcsön ötszáz forintot benzinre. - Meg vagy kergülve? -kérdeztem, - Most adtam neked kölcsön harmincezret! - Az régen volt - hangzott Feri válasza...

Persze mindez nem magyarázza, miért is rendít meg a halála ennyire. Talán az a tény, hogy ő volt az első "felnőtt" barátom, vagyis az első nem iskolai barátság az életemben, az első olyan baráti kapcsolat ahol a közös szálat az együtt végzett munka jelentette. Vagy talán az, hogy Feri olyan befolyást gyakorolt a személyiségem alakulására, hogy sokkal jobban beleérzem magam az ő bőrébe, mint máséba.

Feri nagyon jó ember volt. Világos, egyenes gondolkodású, jó szándékkal teli, még ha néha idegesítően bohém is. Amikor megismertem, egy szakadt Zsigulival járta a várost, engem is sokszor cipelt mindenhová. A Margit-hídon, Budáról Pestre tartva rendszeresen nekiütötte a kocsi jobb hátsó kerekét a magas, acélperemmel is védett járdaszegélynek. De mindig, vagy legalábbis majdnem mindig, tíz esetből kilencszer. A magyarázat: előbb tanult meg repülni mint autót vezetni, s hiányzik a magassági kormány!

A múltat visszahozni nem lehet. Összeszorul a torkom ha a rengeteg röhögés eszembe jut, ami barátságunkat jellemezte. Feri Mark Twain-nel felérő mesemondó volt, ha a történeteit leírja, irodalmi díjakat nyert volna. Ismét előreugorva az időben, egyszer feleségemmel együtt Magyarországon járva találkoztunk Ferivel; épp aktuális barátnőjéhez vitt el este, s ott dumáltuk át az éjszakát. A történettől amit elmesélt, a szó legszorosabb értelmében könnyesre kacagtuk magunkat, majdnem bepisiltünk a röhögéstől. Megpróbálom leírni, bár az én mesemondó tehetségem közelébe sem ér az övének. Viszont biztos megbocsát hogy a történetet egy kissé kiszínezem; sajnos Ferit már nem lehet megkérni, hogy a részleteket pontosítsa.

A sztori a hatvanas évek elején játszódik, Feri diákévei alatt. Egy diáktársával, aki nagy tréfacsináló volt, bandukoltak késő éjszaka a Feneketlen-tó környékén. Egyszer csak mit ad Isten, előugrik a bokorból egy kis csapat rendőregyenruhás kölyök, feltehetően a rendőriskola gyakorlatozó növendékei. Vezetőjük odalép a két fiatalember elé, s minden határozottságát összeszedve rájuk szól: Jó estét kívánok, a személyi igazolványt szíveskedjenek! - Feri barátjának a válasza nem valószínű, hogy szerepelt a kiképzési tervben: - De kérem! Egy kakukkos órának nincsen személyi igazolványa!

Erre a megjegyzésre az ifjú rendőrjelölt fejében szinte hallhatóan elkezdtek zakatolni a fogaskerekek. Röpke tűnődés után, mint az egyszeri táncos aki csak a kályhától indítva ismeri a tánclépéseket, újra kezdte elejétől a mondókáját: Személyi igazolványt szíveskedjenek! - Feri barátja immáron kissé indignáltan válaszolt: - Hányszor mondjam önnek, rendőr elvtárs, hogy egy kakukkos órának nincs személyi igazolványa!

A párbeszéd egy darabig így folytatódott, mígnem a fentebb már említésre méltatott bokorból előbukkant egy idősebb úr, aki szemmel láthatólag autoritást gyakorolt az egyenruhás ifjak felett. - Mi történik itt? - kérdezte parancsoláshoz szokott hangon. - Százados elvtársnak jele... - hangzott volna a válasz az egyik ifjonc szájából, de Feri barátja közbevágott: - Arról van itten szó, százados elvtárs, hogy ezek a fiatal elvtársak azt állítják, hogy mi kakukkos órák vagyunk!

Nem tudom, a történet mivel ért véget, mindenesetre Feriék megúszták, nem töltötték az éjszaka hátralévő részét az őrszobán.

Egy másik történetből a részletekre már egyáltalán nem emlékszem, csak egy víziószerű kép maradt meg az emlékezetemben: óriási csőtörés az oktogonnál éjszaka, szerelők, tűzoltók, elakadt villamosok, kavarodás. A négy háromszögletű szigetecske egyikén feltűrt gatyaszárral ismét Feri barátja, kezében egy pár vizes cipő, s fennhangon szónokolva buzdítja a világot...

Ferivel dumálni, marháskodni élmény volt. Lehet hogy végül a nők is ezt szerették benne. Igazuk volt. Azoknak akik ismertük, sokkal gazdagabb lett az életünk (mondjuk talán azokat leszámítva, akiknek a kölcsönkért pénzt sosem adta meg! De talán ők is sokan úgy gondolják, az egyenleg végül is pozitív; a vidámság, életöröm, amit a pénzért kaptak cserébe, mindent megért.)

Az utóbbi években Feri rosszkedvű volt. Sokszor sajnálkozott, hogy miért is nem ült fel annak idején velem együtt a Wiener Walzerre, s indult ő is neki a nagyvilágnak. Nem szerette a rendszerváltás után Magyarországon is kialakult rablókapitalizmust. De pesszimista hangulata sem akadályozta meg abban, hogy változatlanul kifogyhatatlan forrása legyen a legújabb pesti vicceknek. Ha alkalomadtán sikerült Ottawából elkapnom telefonon, biztos hogy hallottam tőle néhány újat.

Utoljára 1998 októberében találkoztunk, amikor - négy év után először - újra Magyarországon jártam. Mint első hazautazásom során, 1991-ben is, most is szerepelt Feri azon az igen rövid listán, ami legközelebbi barátaimat tartalmazta, akikkel mindenképpen találkozni igyekeztem. Emlékszem a döbbenetre, amikor megérkezésem másnapján szállodaszobámból felhívtam telefonon, s közölte: tüdőrákja van.

Kopp. Ez a mondat most is úgy koppan, tompán, mint a Fej, Rejtő Jenő Csontbrigádjából. Szárazon, visszhangtalanul. Tüdőrákom van, kopp. Kimondatlanul: nem akarok meghalni, kopp.

Rejtő Jenőt is, habár ismertem kiskamaszkorom óta, Feri szerettette meg velem újra; őneki köszönhetően hívok embereket most is sztrovacseknek, őneki hála használom manapság is az -ecsku, -ocsku álorosz kicsinyítőképzőket, amelyeket mindenki ismer, aki olvasta Gorcsev Iván történetét. Most is Rejtő Jenőt fogom lefekvés után olvasni, hogy felvidítson ebből a végtelen szomorúságból, amit érzek.

Szerencsére csak szomorú vagyok, de nem boldogtalan. Mennyivel jobb, mint jókedvűnek lenni, de boldogság nélkül! Arról nem is beszélve, hogy élek, s korunkban, amikor semmi sem lehetetlen, még van esélyem akár ezer évig is élni; Ferinek, habár ezzel bíztattam is, nincs többé. Kopp.

Kétszer is találkoztunk októberben. Először egy ebédre, ahová Dávid Gábor is eljött. Ebéd után a Feri volt az, aki elvitt egy számítógépboltba, ahol édesanyámnak egy igen jó masinát sikerült vásárolni. Hálás vagyok Ferikém a jó tanácsért. Viszont kért, sőt majdnem könyörgött hogy találkozzunk még egyszer; így vasárnap este ismét összejöttünk, vacsoráztunk egyet, s anyámékhoz is felugrottunk egy pár percre. Az említett egypercnyi videó (egypercnyi nemcsak azért, mert Feri zavarban volt, de azért is mert a kamera akkumulátora az utolsókat nyögte) is ekkor készült.

Ugyanez este mesélte el Feri az álmait. Nem sokkal azután, hogy tudomást szerzett a rákról (ami egyébként, ha jól tudom, szinte csak napokkal az én utazásom előtt történt), álmodta azt, hogy alszik, s a kezében egy tölthető ceruzába való, igen vékony grafit ceruzabél van. Csak éppen megvan egy méter hosszú. S aludnia úgy kell, hogy ezt a ceruzabelet a kezében tartja, s nem szabad eltörnie...

Másik álma kevésbé volt rémisztő, s sokkal de sokkal hasznosabb lett volna az emberiség számára ha korábban feltalálják. A gondolatmegsemmisítő-gépről van szó, amivel az elrontott, elbaltázott gondolatokat lehet eltüntetni; s nemcsak a hétköznapi elfuseráltságokat, de olyan alapvető baromságokat is mint a kommunizmus, a nácizmus, meg ilyesmi. Feri azt is megálmodta, hogy hogyan kell a gépet megépíteni. Tudta, minden működni fog, ha a gép bal kézre esik, egy arasszal lejjebb!

Egyelőre sajnos csak a Feri fejében lévő számtalan gondolat semmisült meg, visszavonhatatlanul és örökre. A ceruzabél eltörött, nem sikerült egyenesen tartani. Kopp.

Élt 51 évet. De legalább élt, s több vidámságot s jókedvet adott embertársainak mint millióan mások.

Feri halála napján, de az is lehet hogy a halála órájában bocsátották fel Kazahsztánban az új Nemzetközi Űrállomás első egységét. Legyen ez a megújhodás jele, annak jelképe hogy volt értelme élni, volt értelme munkáddal, bohémkodásaiddal mások életét gazdagabbá tenni. Szerbusz, Feri.

1998 november